Szerpentin Szalon
2020. március 7.
Egy megnyitó/beszéd utólagos rekonstrukciója - Arató Eszter kiállítása
Amikor Arató Eszter felhívott telefonon, és azt kérdezte, hogy megnyitnám-e a leendő kiállítását, akkor nem kellett gondolkodnom, nekem volt öröm és megtiszteltetés. És ahogy letette a telefont, felsejlett egy mondat: "Ragyog, ragyog a lepketábor." Azt rögtön tudtam, hogy egy verssor, de nem volt meg a szerző és a többi sor. Aztán minden kiderült, és tudtam: ezt az érzést/történetet/szöveget bele kell szőni a nyitásba. Ez történik most. Közben pedig hiába találtam ki remek kiinduló mondatokat, úgy mint Arató Eszter és a képei; Arató Eszter és a valóság; Aratató Eszter és a sors, pontosan tudtam, hogy ezek folytatása nem lenne helyénvaló, de néven is nevezhetem, nem lett volna pontos.
Pilinszky János két "Sztavrogin verse" közé kell illesztenem az igazi szöveget, az melegezett lepkés sor miatt. És így lészen. A két vers Pilinszky János: Nagyvárosi ikonok c. gyűjteményes kötetben jelent meg 1970-ben.
Sztavrogin elköszön
"Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim."
Arató Eszter képeire gondolván szavak, mondattöredékek sorjáznak:
Test, arc, figura, tekint, nézés, nézet:..
Kép, keret, vágás,félarc, rémület, cinikus mosoly...
Mese, regény, képregény, vég nélküli történet, holt derű...
Nő, gender, androgün bigyó, lakktalan köröm - ítélet nincs...
Károgó varjú, vörös, barna, sárga, zöld, kék, szürke - tilos a fekete...
Vetett árnyék nélkül - rettenetesen vidáman zár a bálanya...
Jajjnak nincs helye; Az üres teremben a vonal átvette az uralmat...
Folt, baba, remény, nem lendül az inga, már félni is félek...
Mosoly, vicsor, vicsorgás, fülig ér a szája, varratszedés holnap...
A gyökerek felfelé nőnek, a magzat visszabúvik, nincs több idő...
Kabát, ing, pulóver, nadrág, szoknya, mellény - gombbal zár a testre...
Vetett ágy, fal nélküli szoba, menekülő ember - nem, nem, nem és nem...
Tükrözött eke-sziluett - ördögi tárgy egy fogalommezőben...
Az értelem keres, fogyó mondatokba zárt bajnok...
A művészet zsákutcába jutott; A művészet - köszöni szépen, - jól van...
Nem vers - szöveg; Összeállt a textura, nincs rejtett értelem...
Tobzódik az élet, a halál ma künn rekedt...
Kéretik nézni Arató Eszter képeit, aki most úgy tér vissza, hogy valójában el se ment. No, ez a mondat nem hangzott el, csak gondoltam volt, ugyanis a valóság torlódásai belém temették.
A Sztavrogin nevű személy itt és ebben a térben nem játszik semmilyen szerepet, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Ördögök című regényének egyik hőse most csak a nevét kölcsönözte.
Sztavrogin visszatér
"Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.
Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerűlnek valahányan.
Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.
Félek. Kérem a köpenyem."
Pálfi Balázs
2019.
ÉLET ÉS IRODALOM
Folyondár rajzok
Arató Eszter munkáihoz
Arató Eszter kiállítása a Lakásgalériában
Budapest, 2018. szeptember 29.
Nyitány.
A képeken zenei műfajok sorakoznak. Világzene, népzene, klezmer, jazz, soul, ambient, pszichedelikus rock. Progresszív. (Kék képek.) Blues. Swing, reggae, boogie-woogie. Oratórium, menüett, fúga, szonáta, rondó, szerenád, Agnus Dei. Szimfónia. Idegen szó. Dehogy idegen.
Kibontakozik itt az expozíció, a kidolgozás és a repríz, reexpozíció, visszatérés.
Együtthangzást látunk. Ez az életmű olyan partitúra, amiben a nyitány után jóízűen várjuk az első, második, és harmadik tételt.
Érzékszerveink ingermechanizmusának átvitt értelmű használata a verbális közlésfolyamatban hétköznapi jelenség. Olyan mélyebb vagy magasztosabb tartalmakat fejezhetünk ki mindennapos élményeinkre való metaforikus utalással, amelyekre egyszerűen nincs jobb szó.
A toccata (dehogy idegen szó), az olasz érinteni szóból származik. A zenemű szerzője kottával készteti az előadót saját virtuózitásának kifejezésére. A papír sok százezer érintés hordozója. Sok százezer pont, hosszabb-rövidebb vonás káprázatos technikáról tanúskodik. Olvassuk ezeket a kottákat!
Serkenjen fel vitalitásunk! Elevenedjen életerőnk!
Emitt a vonósuk ülnek, amott a rézfúvósok. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Halljuk a muzsikát! Zene!
[Varga Ferenc]
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Arató Eszter kiállítására látogattunk el, nézni, látni. Rokonok, barátok, ismerősök vagyunk. Aki Eszterrel még nem találkozott, nem idegen mégsem. Ki-ki felismerheti Eszterben a rokon-lelket, a szívbéli barátot, az ismeretlen ismerőst. Ismerkedjünk tovább, barátkozzunk és szőjünk rokoni szálakat.
A kiállítást ezennel megnyitom.
Nyissuk ki mindannyian füleinket, hallgassuk ezeket az élménybeszámolókat élet helyzetekről, lélek állapotokról, ízleljük a kulturális csemegét, és engedjük, hogy a képek bársonyos tapintása megérintsen bennünket.
A képek ránk tekintenek, hozzánk szólnak, felénk nyúlnak. Megérintenek.
Jankó József Attila
2016.
Cultura
a Kulturális Magazin
"Egy képre gondolok, tudod..." - képzőművészeti pályázat első helyezettje
2015.
Balkon
kortárs művészeti folyóirat
ARATÓ ESZTER KIÁLLÍTÁSA A CÖXPON AMBIENT CAFÉBAN
2011. FEBRUÁR 25.
SENKIT SE TÉVESSZEN MEG AZ ARC-DEKO. EGYÁLTALÁN: ARCOKRÓL IS CSAK AZÉRT BESZÉLÜNK, MERT AZ ARC ITT A DRÁMÁK TEREPE. IGAZÁBÓL TEHÁT DRÁMÁKRÓL BESZÉLHETÜNK, AMIK AZ ARCOKON (ÉS NAGYRITKÁN KÖZÖTTÜK) ZAJLANAK. SZENVEDÉSTÖRTÉNETEKRŐL. VILÁGI ÉS MÁS-VILÁGI, AZAZ FÜGGŐLEGES ÉS VISZINTES DRÁMÁJÁRÓL - TEHÁT, ALAPVETŐEN A KERESZT EROTIKÁRÁJÓL, AMIT AZ EMBERI TEST EGÉSZÉNEK KERESZTFORMÁJÁNÁL IS HŰEBBEN AD ELŐ AZ ARC KERESZTFORMÁJA. HA EZ A KERESZT KÉRDŐEN MEGDŐL, AZ EGYSZERRE OKOZ FELFELÉ ÉS LEFELÉ TEKINTÉST, AZAZ AZ AKTUÁLIS, LENTI ÉLET ÉS A MINDENKORI FENTI LÉT SZINKRON VIZSGÁLATÁT.
A MŰ, MINÉL INKÁBB PORTRÉSZERŰ, ANNÁL INKÁBB AZ ALKOTÓ TÜKRE, NEKI MAGÁNAK ÜZENI MEG A SAJÁT IGAZI ARCAIT. MIK EZEK AZ ARCOK? MILYEN MASZKOK EZEK AZ ARCOK? IDŐTÉRKÉPEK VAGY ÉPP LÉLEKÚTVESZTŐK? HALOTTI MASZKOK VAGY BEAVATÁSI SMINKTETOVÁLÁSOK? RÁNCOK HIEROGLIFÁI? A TEKINTET ÉS A TEKINTETNÉLKÜLISÉG LAKHELYÉVÉ AVATOTT ARC-DEKO ÉPÜLETEK?- SEM ANDROGÜNÖK SEM PEDIG NEMEKKEL FELRUHÁZOTTAK. INKÁBB HELYSZÍNEK, MINT SZEREPLŐK: A MACSUPICSU UFO-LESZÁLLÓPÁLYÁI, AFRIKAI ÉS INDIÁN HARCOSOK ARC-REJTEKHELYEI, DE BUSÓK IS - AZ ARCOKRA EMBEREK ÉS JELEK RAKÓDNAK: AZ ÉLET KIKERÜLHETETLEN LÉPÉSKOMBINÁCIÓNAK LENYOMATAI. DECORUM VITAE: AZAZ, A RÁNCOK, HEGEK APA- ÉS ANYAJEGYEK, SZERELEM- ÉS TESTVÉRJEGYEK, GYEREKJEGYEK, ÉS SORS-JEGYEK, ÚŐGY IS, MINT KITÜNTETÉSEK. BORGEST IDÉZIK, AKI ÍGY SZÓLT ERRŐL: "EGY EMBER LÉPÉSEI A SZÜLETÉSÉTŐL A HALÁLÁIG BONYOLULT ALAKZATOT RAJZOLNAK A TÉRBE. A MAGASABB ÉRTELEM ELSŐ PILLANTÁSRA UGYANOLYAN KÖNNYEN FOGJA FEL EZT A BONYOLULT ÁBRÁT, AHOGY EGY KÖZÖNSÉGES EMBERI SZEM EGY HÁROMSZÖG KÖRVONALAIT."
MIVEL NEM VAGYOK MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, A TÖRTÉNETRŐL CSAK ANNYIT, HOGY AKKORIBAN, AMIKOR ESZTERREL TALÁLKOZTUNK, HARMINCHAT ÉVVEL EZELŐTT, A MÁGIKUSABB IDŐBEN, MÉG MINDEN ORGANIKUSABB IS VOLT, AKKOR MÉG ILYEN NEVEK JÁRTÁK, MINT: HALÁSZ, SZÁNTÓ, VETŐ, ARATÓ, ÉS MOLNÁR, (SZABAD FORDÍTÁSBAN) - HA MŰVÉSZET-TÖRTÉNÉSZ LENNÉK EZEKET, AZ AKKOR MÉG KIDOLGOZATLANABB ARCOKAT VETÍTENÉM A MOST KIÁLLÍTOTTAK MELLÉ, ANNAK IS ILLUSZTRÁCIÓJÁUL, HOGY AZ ALKOTÓ MILYEN UTAKON HALADT AZÓTA A MOZAIK-KONSTELLÁCIÓTÓL AZ AZÓTA ÁLTALÁNOS HIÁNNYÁ VÁLT ORGANIKUS, KOMPONÁLT EGÉSZIG. EHELYETT AZONBAN CSAK ELMONDOM, HOGY VÉGTELENÜL HÁLÁS VAGYOK AZ ALKOTÓNAK, AZAZ ESZTERNEK (ÉS ZSÓFINAK, AKI ELHÍVOTT), AMIÉRT ÉPPEN FÉLIDŐBEN, TEHÁT TIZENNYOLC ÉVE IS MEGNYITHATTAM AZ AKKORI KIÁLLTÁSÁT, MÁR CSAK AZÉRT IS, MERT OTT ÉS AKKOR ISMERTEM MEG A FELESÉGEMET, AKI AZTÁN EZZEL A LÉLEKCSALÁDOMMAL VICCES MÓDON VALÓDI ROKONSÁGBA IS HOZOTT.
Müller Péter Sziámi
Mozaikkövek Arató Eszter képei (f)elé
Megnyitó
Pécs, 1999. április 17.
Sem rokont, sem ismerőst, de még csak nem is boldog őst keresek a képekhez - vagy a képekben - most, amikor szólni próbálok évtizedek alatt lerakodott, többnyire megfogalmazatlan elraktározódott, valósággal belém szorult észrevételeimről, élményeimről. Vagyis nem kívánom - bármilyen csábító is a lehetőség - hasonlítgatni Arató Eszter öntörvényű és mégis oly sok művészi benyomást magába olvasztó, a képzőművészet jól meghatározható hagyományágaihoz kapcsolódó munkáit. Azért nem, mert félő, hogy éppen a lényeget, a művek mélyen személyes jellegét tévesztenénk szem elől. S azért sem, mert a ránk-, rámcsodálkozó képek a néző csodálkozó (rácsodálkozó) tekintetéhez szólnak és nem az elemző méricskélő gondolkodásához. Mert nem szólnak, hanem kiáltanak a maguk némaságába burkolózva. Mikor szólnak azért szólítanak meg, amiért a senkinek-sem-rokona-sem-ismerőse-sem-boldog-őse költő is megszólított. A következőkben megpróbálom néhány, a képek kapcsán fölvetődő fogalom és fogalompár köré rendezve jellemezni szubjektív nézői élményem.
Eszközök/eszköztelenség. Fehér (esetleg más, egyszínű) alapon fekete, olykor más színű, például kék tus. A toll vékony, egyenletes vonalai. Ez marad az alap akkor is, ha olykor színezettek a felületek. A buja, burjánzó díszítményekkel e puritán (szinte aszketikus) eszköz segítségével borítja be munkáit. Még a látványosabb eszközök - néhány újabb munkán az aranybronz és ezüst tempera - is egyszerűen, egy újfajta puritán egyszerűséggel, egyenletes felületként megjelenve kap szerepet.
Variáció/mutáció. Az egyes képek között sok az összefüggés. Fölfedezhetünk vissza-visszatérő, variálódó alapstruktúrákat (elrejtőző, fedésben lévő arc), újra meg újra megjelenő szituációkat (egymásra néző, nyelvet öltő fejek, egymásból kinövő, egymásba bújó-olvadó alakok). Ezek a közös motívumok hol központi, hol mellékes szerepben képről képre vándorolnak. Az egyes képeknek rendszerint mégis nagyon határozott egyéniségük van, s egyúttal újabb és újabb stíluskorszakokat hoznak létre.
Tematika/témátlanság. A címek gyakori hiánya vagy kényszeredettsége jelzi szükségtelen, esetleges és felesleges voltukat. Az egyes jelek a képeken megjelenítésük egyértelműsége folytán soha nem szorulnak különösebb magyarázatra. Annál inkább - gondolhatnánk - egymáshoz fűződő viszonyuk: hogy miért is jelennek meg, s mi dolguk is egymással, miért kerültek együvé. Csakhogy ez maga a téma. Az egyértelmű jelek nem egyértelmű volta, amennyiben a jelnek ebbe a "mivoltá"-ba bele tartozik értelme, funkciója. Ebből a szempontból a képek, bármennyire egyéniek és egyszeriek is, egyetlen témát, ha tetszik: egyetlen kérdést, a "mit is keresünk itt" kérdését variálják. De ezzel már meg is érkeztünk, s ha már egyszer beléptünk a képek világába, nézzünk csak körül: hova is jutottunk tulajdonképp?
Labirintus. A meglepetés, a váratlan, az előre nem látott fontos eleme e képeknek. Gyakran egyszerre nem is átlátható a képek szerkezete, iránya, a rajta kirajzolódó mozgások, erővonalak. Támpontot keresünk és itt is, ott is megkapaszkodhatunk, de még mindig csak egy-egy elszigeteltnek tetsző részletben véljük kiismerni magunkat. S amint onnan tovább, távolabbra merészkedünk. átrendeződnek, átértékelődnek az összefüggések. Szellemvasút? A képmezőn haladtunkban - utaztunkban - újabb és újabb arcok, a legváratlanabb méretű és elhelyezkedésű alakok bukkannak elénk. Nem ritka, hogy valóban ránk is ijesztenek, pedig, ha jobban megnézzük az olyan félelmetesnek tűnő valamit, egyszeriben kiderül, hogy nem is olyan félelmetes, sőt: gyakran egészen ártatlan, szelíd, szenvedő, félő... Talán Michael Ende látszatóriására (a Scheinriesére) kell gondolnunk, aki messziről látszik a legnagyobbnak, de ha bátorságunkat összeszedve közeledni merészelünk hozzá, egyre törpül, egyre védtelenebb, emberléptékű, emberforma.
Alapélmény/alapnyelv. Mindig ott lebeg az a kiindulópontban álló élmény, amikor egy mintázatba, egy fa, egy márványfelület erezetébe belelátunk arcokat, alakokat. Az érzékelésnek, megértésnek azon a szintjén érezzük magunk, ahol felismerni tanuljuk a formákban saját (vagy anyánk) testét, annak részleteit. A képek alapnyelve, szókincse az emberi formákra épül, de ez egyúttal közös nyelvünk. Amikor az ábrázolás ezen túlmerészkedik, szinte ezek folytatásaira bukkanunk először, házra, babakocsira: mindkettő jellegzetes alapélmény továbbra is, s mindkettő óvó-védő funkciójú. Az itt-ott föltűnő fák, növényi "szereplők" is megmaradnak az elsődleges asszociációs körben, az elemi létezés és létérzékelés jelei, képei (akár: jelképei), de egyúttal szorosan kapcsolódnak a képek ornamentális nyelvezetéhez.
Szereplők/történet. Ritkán, mintha valóban csupán kivételképpen történne, egy-egy képen megjelenik az emberi alak, a mindent átjáró antropomorfizmus hiánya. Ilyenkor a díszítmény - magára maradva - némám lebeg, vagy megdermed a képfelületen. De, ha tovább nézzük a képet, még ezek is mindjárt emberi nyom-mivoltukban és szereplőkként kezdenek viselkedni, viszonyulni egymáshoz. A legtöbb mű azonban figurális. Olyannyira figurális, hogy a képek gyakran szinte másból sem építkeznek, mint emberi alakokból, fejekből, testrészekből. A sok képen megjelenő áthatolhatatlan szövevény hálózatát részben éppen a figurák, a táncoló, tornászó, kúszó-mászó, ugráló és bukdácsoló figurák mozgása, tevékenysége alkotja, részben a tekintetek, az alakok egymás felé mutató, egymásra vonatkozó gesztusai. Mindez azt sugallja, hogy akiket látunk, szereplők, valamilyen esemény (olykor szinte rituálisnak ható cselekmény) vagy történet szereplői.
Egész/töredék. Szétszakított alakok, letépett fej, kiöltött nyelv, kifacsart tagok. Másrész nagy, kerek fejek, nagy, kerekre nyílt szemek, és szájak. A nézés mintha maga is témává válna. A gesztusok, a cselekmények színpadiak, egy színházi ( drámai) játék pillanatainak vagyunk részesei.
Szelídség/erőszak. Alakjai, figurái leggyakrabban nemnélküli lények. Sokszor kortalanok, gyakran gyermekiek. Olykor azonban - kissé szemérmesen - nemi sajátságra, nőiségre, férfiasságra utaló jelek is feltűnnek. Ez ugyan nem függ össze, de párhuzamos erőszakosabb, erotikusabb gesztusok feltünedezésével.
Térszerűség/síkszerűség. A dekorativitás alapvető síkszerűsége itt a mintázat változó sűrűsödései és ritkulásai révén plasztikusságot, domborúságot, térszerűséget hoz létre.
Ami síkszerű, az sem rendeződik egy kép összefüggésében egyetlen virtuális felületbe: egymással érintkező vagy egymástól független síkokat képez.
Zártság/nyitottság. Habár két különböző, kifejezetten ellentétes típusra gondolhatunk, s elő is fordul, hogy egy képen egyik vagy másik sajátság: a nyitva maradó, illetve a magába záruló szerkezet érvényesül, a kettő valójában megvalósulhat egyetlen képen is. A kép gyakran csak kivágat, világosan látjuk, hogy folytatódik - folytatódnia kell - ott, ahol a passpartout határt szab kutató tekintetünknek, ahol mintha csak ideiglenesen, átmenetileg volna körülhatárolva a képen megjelenő világ. Az arcok, álarcok, álarcszerű arcok és a hol fölfokozott, hol szándékosan visszafogott gesztika, mimika jelenléte mellett ez is erősíti a színpadszerűség élményét. A nyitva-maradás egyúttal összefügg egy másik alapvonással is: a képek - mondhatnánk: szándékos - középpontozatlanságával. Ha van is egy centrális esemény, mintha csak megtévesztésül lenne ott, hogy ne vegyük észre, mi van körülötte, amit pedig ha mégis észreveszünk, azonnal kérdéssé és kérdésessé válik a központi jelenet központi szerepe.
Útvesztő. Újra meg újra az az élményem, hogy az "útvonal", ahogy a képet szemünkkel bejárhatjuk elvész, nem megjegyezhető. Pedig mindig újra fölmerül bennem az érzés, hogy meg kellene keresni az utat. De miféle utat?
Kiúttalanság. Ahogy a képek felületén (avagy a képek terében) minduntalan elveszítjük úttalan utunk, a képbe való belépés és a képből történő kilépés sem egyszerű. Vajon a külső világban, az emberek közti viszonyokban való tájékozódás képtelenségének (s ezáltal a viszonyok képtelenségének) metaforája volna?
Rejtőzködés/megmutatás/magamutogatás. Már elemi technikai szinten jelen van a elrejtés-megmutatás kettőssége. Az egyes vonal egyszerre tud meghatározni és kétértelművé tenni. Mit is látok? Ez a kacskaringós vonal egy díszítmény volna, vagy annak az alaknak szeme, mely egyúttal egy másik, más térben megjelenő figura feje is. Folytonos átértelmeződések, valóságos átváltozások játszódnak le szemem előtt. S persze nem kétséges, hogy mindez belső tér: a rajzoló személyisége vetül ki a gyakran kifejezetten önarcképszerűen megfogalmazott tekintetek, arcok, személyiségek révén.
Együttérzés/vigasz. A játékos, incselkedő, lépre csaló, a kinevető és kinevetett, a rámijesztő és "rámijedt" - jelen vannak a képeken. Az események, alakok kavargásába veszett figurák gyakorta segélykérő pillantást vetnek, gyámolítást kereső mozdulatot tesznek. Együttérzést várnak el. Hogy sajnáljuk őket, na meg hogy valóban meg tudjunk ijedni tőlük. Vigasztaló persze maga a nézőben fölfakadt együttérzés is. De mintha feledtető, vigasztaló volna az ábrázolást körbefonó szabályos de sohasem gépies ornamentika. Hiszen a szereplők, események végső soron egy ékítmény, egy megnyugtatóan rendet sugalló mintázat részei, mely biztonságot nyújt, miközben észrevétlen fogva tart.
Folyton keresem, mitől olyan gyermekiek ezek a képek minden szuverén vonásuk, minden míves kidolgozottságuk ellenére. Talán az őszinteségüktől? Attól, hogy megértést, feltétlen megértést várnak el a nézőtől (amit, tudjuk Saint-Exupérytől, felnőttektől olyan nehéz megkapni), s hogy azt várja a nézőtől, hogy ne csak nézzen, de látva lásson: hogy látva lássa is.
1999 Húsvétja
Vikárius László
Leányfalu, PETŐFI MŰVELŐDÉSI KÖZPONT
1997.
Tábor Ádám
A NÉZŐMŰVÉSZ TÜKÖR-KÉPEI
Arató Eszter kiállításának megnyitója
A szem a lélek tükre. A kép a művész lelkének tükörképe. Arató Eszterképei szemek, arcok köré szerveződnek. Az ő képei tehát kétszeresen is a lélek tükör-képei.
A másik ember szemébe nézve egyszerre pillantjuk meg szeme tükrében őt magát és önmagunkat. Ugyanígy: az igazi műalkotások tükrözik a művész lelkivilágának örvénylését, miközben felfedezhetjük tükrükben saját rejtett önmagunkat. Az ilyen képek ugyanis a lélek örvényeinek mélyén rejtőző szellemi világról, a logosz világáról is tudósítanak. Mert "a léleknek logosza van, önmagát növelő" - mondja Hérakleitosz. A logosz az, ami közös bennünk: az igazi műalkotás ezért a művész lelkének logoszát tükrözve saját lelkünk logoszára ébreszt rá.
Ezt a logoszt azonban a művész csak saját lelkivilágának feltárása útján tudja felvillantani a mű-alkotásban. Arató Eszter képein ezért látunk annyi csodálkozó és szorongó arcot, elragadtatott és szenvedő szemeket, ördögi arcokat és figurákat, rejtélyesen izgalmas, drámai erotikus jeleneteket, egymásból kinövő és egymásba belenövő, egymáson keresztül átolvadó alakokat. A pszihének ezt a sokszerű és ambivalens világát viszont csak a logosz egységesítő, formáló, konstrukciós ereje szervezi műalkotássá.
Arató Eszternek gyerekkori rajzolásából öntörvényűen kifejlődött, teljesen egyéni képvilága van. Nem stílusa a szó technikai értelmében, hanem belső parancsra kialakult képvilága. Ennek a képvilágnak a legjellegzetesebb karakterjegye az egymásba fonódó, egymásból kinövő figurák, arcok ornamentikája. A lelkivilágnak ez a kaleidoszkópja különböző szinteken szerveződik meg ezeken a képeken.
Itt kiállított újabb munkái újabb fejlődési szakaszt is jeleznek művészi pályáján. A legtöbb képen rendszerint mindig van egy főalak vagy egy, a képsíkot domináló nagyobb arc. A mellékalakok, torzók, kisebb figurák, absztrakt ornamensek mind ehhez a főalakhoz viszonyulnak, mintegy annak kivetülései, projekciói. Más képeket néhány főalak viszonya, a középpontba helyezett dramatikus jelenet integrál műegésszé. A legmagasabb szinten az egy- vagy kétalakos képeken valósul meg ez az integráció. Ezeken a műveken az egyes ornamentális elemek mind a főalak vagy alakok megjelenítését szolgálják. Az expresszív figurativitás és a geometrikus-racionális absztrakt ornamentika a legmagasabb szinten ötvöződik bennük. Ezért ezeken a képeken valóban a lélek önmagát növelő logosza manifesztálódik - és ez a legtöbb, ami egy műről elmondható.
A számos képről ránk néző centrális, csodálkozó nagy szemek, nagy arcok valójában a művész - talán nem mindig tudatos - önarcképei. Az ő csodálkozó nagy szemei néznek ránk ezekről a képekről. Arató Eszter művei pregnánsan tanúsítják, hogy az igazi képzőművész - nézőművész. És Arató Eszter divatoktól mentesen saját sugallatára figyelő igazi képzőművész.
1996.
Washington, d.c., YAMAGATA KÉPZŐMŰVÉSZETI KURZUS
1978.
Somogyi Győző és Bálványos Huba által vezetett
SALGÓTARJÁNI MŰVÉSZTELEP